Lobomotív

Tulajdonképpen egy bizonyos dimenzióban élvezem, amikor a DÜH elindul a gyomromból, lassan végigmegy a nyelőcsövemen, összeszorítja a torkomat és végül a halántékomnál köt ki. Ezt éreztem, amikor ennek a fasisztoid családtudományi izének a megalakulásáról olvastam. A dühöt azért éreztem, mert az életemet kérdőjelezik meg: tizenkét éve élek élettársi kapcsolatban, két gyerekünk született, ez a második közös lakásunk, a harmadik közös autónk, közösen adósodtunk el egy életre, soha fel sem merült, hogy összeházasodjunk, nem tartjuk fontosnak, mert a szeretet és az egyetértés szempontjából pont mindegy, hogy van-e róla állami dokumentum, vagy nincs. És mivel nem vagyunk hívők, egyházi dokumentumra sincs szükségünk. Dolgozunk, élünk, fogyasztunk, pont úgy, mint a házasságban élők.

Most pedig ki lesz mondva, hogy mindez “…rossz, …károkozás, …erkölcstelen, … embertelen, … hazugság”

A düh csak fokozódik, amikor arra gondolok, hogy soha nem akartam megmondani senkinek, hogyan éljen, hogy a retkes kurva életbe képzelik ezek, hogy állandóan meg akarják határozni, mi a jó nekem?!?!?