Lobomotív

A nap, amikor majdnem ordas eszmék uszályába kerültem, de végül észhez tértem

1986 tavaszán járunk, 11 és fél éves voltam, amikor a Kárpátok géniusza és felesége, a kémiatudományok akadémikusa szülővárosomba, Szatmárnémetibe látogatott. Az újhíd lábához, a nagy lámpás kereszteződéshez vezényeltek ki minket, ott álldogáltunk egy-két órát, mire megjelent a vezér. A kiváltságosokat, a román iskolába járókat persze a stadionba küldték, ahol láthatták, amint helikopteren érkezik minden román apja és anyja.

A mi feladatunk roppant egyszerű volt: a pionír csapatvezetőnket kellett figyelni, aki az átalakított, nyitott tetejű, gondolom, Daciából integető pár felbukkanásakor először a “Ceaușescu și poporul, patria și tricolorul” rigmust (C. és a nép, a haza és a trikolór) vezényelte, majd a jeladására át kellett váltani a “Ceaușescu P.C.R.” (ejtsd: pe-cse-re, azaz Partidul Comunist Român) végtelenített skandálásába. Ezt gyakoroltuk két órán keresztül, egész jól ment, tök jól belejöttünk, amikor morajlás futott végig a kivezényelt gyerekek és tanárok soraiban, a hídon ugyanis feltűnt a fekete autó. Lassan közelített, két alak integetett belőle, mi pedig elkezdtük az első rigmust. Ja, és tapsolni is kellett hozzá, ezt elfelejtettem. Ez csak azért fontos, mert így még katatónabb állapotot lehet elérni, vagyis eléretni. Szóval nyomjuk a “Ceaușescu și poporul, patria și tricolorul” versikét, és arrra emlékszem, hogy totál jó érzés volt, sokan vagyunk, szeretjük egymást és a vezért is. Valahogy elkapott a csordaszellem.

Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy mire tanítottak otthon, és amikor a főpionír a váltást vezényelte, én a Ceaușescu PeCseRe helyett boldogan, önfeledten és egyenes derékkal ordítottam, hogy Ceaușescu PE-CSE-NYE.

Én így lázadtam a diktatúra ellen.